Nagyon régen, sok-sok ezer évvel ezelőtt, mikor az istenek és világuk még csupán elvetetlen magok voltak a képzelet sivár földjén, Mordäcrya világát még mindig sötétség és mindent megmérgező mocsok lepett el. Csupán árnyéka volt a hajdani, gyönyörű Fénybirodalomnak. A legszebb és legcsodálatosabb birodalom volt mindközül, az ott élők csak úgy emlegették: „Mea’ Ulathra”, avagy az éltető Napfény Földje. Hatalmas világ volt ez, tele a képzelet által valaha is szült legpompázatosabb tájaival és helyeivel. Dús füvű legelők, felhők fölé nyúló hegyormok, kristálytiszta tavak és hegyekből lezúduló források. Maga Mordäcrya földje három nagyobb birodalomrészt foglalt magába: a nagy Nyugati Síkságot, északon Vharlumont, az ősi Mocsárvilágot, valamint keleten délfelé húzódva Yathamut, az Őserdők sűrű és rejtélyes földjét.  Sárkányok, griffek, mágikus erejű lovak és egyéb varázslatos lények lakták e helyet. Sokuk messzi földekről jött ide, hogy lelkük végre megnyugvásra találjon. Azokban az időkben Mordäcrya fénykorát élte, varázsa messzi földekre eljutott, sok birodalom irigykedett nagyságára. A vándorok mindegyike egy ilyen mesébe illő paradicsomról álmodozott, ám álmaik szép lassan kezdtek szertefoszlani.

   Egy nap minden úgy indult, akár egy megszokott reggelen. Az éltető napsugarak lágyan melengették a birodalmat és lakóit, mígnem a semmiből egy baljós, sötét felleg ereszkedett a tájra. A fekete fellegtömeg lassan gomolygott előre, fokozatosan nyelve magába a napsugarakat, mígnem végül a teljes napot eltakarta a világtól. Rémisztő félhomály telepedett a Napfény Földjére. Sokan értetlenül álltak a történés előtt, ám jó páran voltak, akik nagyon is jól tudták, mi – vagy inkább ki járult el hozzájuk. A sárkányok fenyegetően vicsorogtak és bömböltek a villámok szóró sötét ég felé. Jól tudták, hogy ez az alak nem más, mint Ulacméira, a sötétség és a fekete mágia vérszomjas démona. Hatalmas szárnyas szörny képében jelent meg az égen cikázó villámok között. Karjait feje fölé emelve félelmetes hangon szólította meg a lent gyülekező népeket:

„Mordäcrya elvakult népe! Ismét eljöttem hozzátok, hogy felajánljam nektek az örök élet titkát és hogy figyelmeztesselek titeket! Hogy figyelmeztesselek titeket, birodalmatok még aranyló fényében tündöklik, de a fény forrása hamarosan kihuny, s földetek az idő feledésébe merül. Ha elfogadtok uratoknak és parancsolótoknak, én felfedhetem előttetek mindazt, ami idáig csak áhítat és sóvárgás volt számotokra!”  

Hallván a démon szavait, a lent gyülekezők hangos tiltakozásban törtek ki. Ez az alattomos, sátáni lény többször is megpróbálta az ő oldalára állítani a birodalomlakókat, de sikertelenül. A bennük szunnyadó fény túl erős volt ahhoz, hogy a mocsok bekebelezze lelküket. Noha ekkor is elutasították akaratát, Ulacméira valahogyan megérezte, hogy fényük nem oly tiszta és ragyogó, mint hajdanán, ezért is jött el hozzájuk. És annak ellenére, hogy dühösen reagáltak látogatására, a démon elérkezettnek látta az időd akaratának végrehajtására.

„Érzem gyengeségeteket, a Fény haldoklik bennetek! Nem tehettek más, el kell fogadnotok keserű sorsotok, és ha tetszik, ha nem, engem fogtok szolgálni! És aki szembeszegül hatalmammal, az nem méltó arra, hogy újonnan emelkedő országom része legyen!”

   Most már mindannyian tudták, eljött az idő, amikor a démoni világ leigázza a Fényt, híveit pedig céljaik bábjává teszik. Ahogy a próféciák előre megjósolták. Ám a hívek nem adták meg magukat harc nélkül; az életerős, fénnyel telt szívű lények előrébbálltak, védve barátaikat és társaikat. A sárkányok vadul okádták a tüzet, a griffek és pegazusok szárnyaik heves csapkodásával lázongtak, míg az unikornisok és egyéb varázserejű lények a fehér mágia varázslataival próbálták erősíteni társaikat. De úgy tűnt, mindezt hasztalanul.

„Az ellenállás hasztalan! Mind a sötétség világát fogjátok szolgálni!” – harsogta a démon és karjait a magasba emelve magához hívta a fellegeket, sűrű, sötét közeget alkotva magukból. És akkor egy elsöprő erejű varázslattal megpecsételte a lázongók sorsát. A fekete mágia egész Mordäcryát elátkozta és a földdé tette egyenlővé. A gyönyörű síkságokból kietlen, kopár puszták lettek, a mocsárvidékek félelmetes, bűzölgő láptengerekké változtak, az őserdő pedig a legszörnyűbb átkok és veszélyek lakhelye lett. A mágia minden fényt és erőt kiölt a tájból. A virágok lassan elhervadtak, helyükön tüskés, vad gazok nőttek, a súlyos levegő a halál szagával telítődött meg. És ezt a csapást a föld lakói sem kerülhették el. A lázongó ellenállóknak esélyük sem volt a támadásra. A Fény teljesen kiveszett lelkükből, testük megcsúfult, eltorzult. Mindannyian a démonok élőhalott szolgái lettek. Ezt követően, Ulacméria felszabadította föld alatt rejtőző társait, akiknek már végre nem kellett félniük a napvilágtól és kedvükre fertőzhették és mocskolhatták be a birodalmat, mely többé már nem úszott fényben és boldogságban.